“Majd én megváltoztatom!”

Vajon hányan kezdünk így bele egy kapcsolatba? Mert az elején még nem olyan zavaró, hogy folyton a haverjaival lóg, mert neki is kell a magánélet. Nem olyan zavaró, hogy mindent megbeszél az édesanyjával, mert de jó, hogy ilyen jó a kapcsolatuk. Nem olyan nagy gond, hogy néha kicsit többet iszik, majd ha többet leszünk együtt, biztos kevesebbet fog. Nem baj, hogy úgy viselkedik, mint egy lökött tini, majd később megkomolyodik.

Csak egy baj van: ha most is a haverjaival ló, akkor is azokkal fog, amikor szükség lenne a segítségére otthon.
Ha mindent megbeszél az édesanyjával, van rá esély, hogy a párját kihagyja a komoly döntésekből.
Ha kicsit többet iszik, később valószínűleg még többet fog.
Ha most komolytalan felnőtt, akkor valószínűleg később sem lesz képes komoly, felelősségteljes döntéseket hozni.

És nem, ezen nem változtat sem a házasság, sem az első, sem a második vagy többedik gyerek. Csak akkor változhat meg, ha ő maga is problémának érzi és szeretne rajta változtatni, Akkor sem lesz egyszerű, de legalább esély van már rá. 

Nehéz ezt a gondolatot elengedni, de nagyban megkönnyítjük a dolgunkat, ha a párunkat úgy fogadjuk el, ahogy van, tudomásul vesszük, hogy vannak hibái, és nem bízunk abban, hogy “majd a mi kedvünkért” megváltozik. És a kulcsszó az ‘elfogadás’, nem pedig a ‘lenyelés’.

Mit gondoltok erről? Találkoztatok már ellenpéldával, ahol csak a pár kedvéért megváltozott a másik? Tartósan? 

További szép napot!