Biztosan mindenki találkozott már olyan emberrel, akiről azt érezte, hogy nem erre a világra való. Vagy ezért, vagy azért, de kilóg a sorból. Lehet a végtelenségig bohém, lehet tudós típus, de akár olyan magának való, hogy azt sem értjük, egyáltalán hogyan állja meg a helyét. Ők azok, akik rendszeres céltáblái az agresszív megnyilvánulásoknak akár idegenek, de még gyakrabban a saját környezetük részéről. Ő nem szól vissza, némán tűri, amit kap. Belőlük hiányzik a mindennapi életben oly jellemző fineszesség, a saját érdek. Hatalmas a szívük és a lelkük.
Ma találkoztam egy ilyen emberrel. Nagyon nagy élmény volt. Olyan szeretettel tudott beszélni a családjáról, az állatairól, a kertjéről, ami igazán szívet melengető volt. Láttam, hogy mennyire zavarja, hogy sok dologra nincs ideje, amiket pedig szeretne megcsinálni. A kutyája és a macskája is olyan dolgokat megengedett nem csak neki, hanem a látogatóknak is, amik igazán szokatlanok tőlük. Az ilyen emberek mellett valahogy megnyugszom. Talán érzem bennük azt az erőt, ami ezer szállal a természethez köti őket. De körülöttük az állatok is egészen mások. Nyugodtabbá, higgadtabbá válik körülöttük minden és mindenki. Az ő kertjükben az élet áttör minden gátat. Mindeközben ők ebben az életben keresik a helyüket, mert az emberek gyakran hazug világában nincs iránytűjük. Vagy nagyon rossz irányba mutat. Gyakran maradnak egyedül vagy választanak olyan társat, aki mellett megmaradhatnak a saját kis csigaházukban.
Jó volt őt megismerni. Őszinte szeretetet éreztem iránta. Olyat, amilyet csak nagyon ritkán érez az ember: azt a szeretetet, amit csak a természet csodái iránt tudok érezni. Mert ők a természet hallgató emberei.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: