1.0Együtt és egymás melletthttps://eletszeru.cafeblog.huSzabó Eszterhttps://eletszeru.cafeblog.hu/author/szabo-e81gmail-com/<p>Igen, tudom. Már túl vagyunk rajta. De mégis.</p> <p>Idén már nem először voltam a lányom anyák napi ünnepségén, de idén először öltözött a drágám ünneplőbe (értsd: fekete szoknya-fehér blúz). És ebben volt valami nagyon komoly.</p> <p>Nem csak az, hogy immáron ovis, és ezzel megint léptünk egy nagyot. Ez is. De sokkal inkább az, hogy a fejlődés megy tovább a maga útján, akár akarjuk, akár nem. És nem csak a gyerekünk fejlődik, hanem vele együtt mis is. Átalakulnak a kapcsolataink: először, amikor pocakosak leszünk, aztán amikor megszületik szemünk fénye. De később jön a közösség, az ovis, iskolás barátok, a szülőtársak. És fejlődünk. Csak az nem mindegy, hogyan és merre.</p> <p>Bizony, figyelnünk kell magunkra is, mert a gyerek nem a tanító szóból, hanem a példából tanul: ha otthon szidjuk a pedagógust vagy a szülőtársat, esetleg a gyerektársat, ezt ő magával viszi, és így is fog hozzáállni az adott személyhez. Pedig mi mindig azt mondtuk hogy el kell fogadni a másikat! Úgy, ahogy van. Vajon mi is el tudjuk fogadni? Még akkor is, ha egyáltalán nem értünk egyet bizonyos dolgaival?</p> <p>Azt hiszem, anyaként egyébként is sokall elfogadóbbak vagyunk, legalábbis ami a kis családunkat illeti. De ezt ki kell tudnunk terjeszteni, hogy a gyermekünk azt lássa, hogy igenis, akkor is el lehet fogadni a másik véleményét, ha én nem is értek egyet vele. És ettől még nem kell megszakítani a másikkal minden kapcsolatot.</p> <p>Anyaként hiszem, hogy mi tanítjuk meg a gyermekünknek az emberekhez való hozzáállást. És ha nem úgy viselkedünk, mint amit mondunk, ne is várjuk, hogy a gyerekünk szót fog fogadni. Azt fogja csinálni, amit lát tőlünk. Az egyik legdöbbenetesebb élmény a saját szavainkat visszahallani a pár éves gyerekünk szájából ugyanazzal a hangsúllyal, mint ahogy mi mondjuk, miközben "neveli" a babáját vagy a plüssjátékait. Ilyenkor kapunk visszajelzést arról, hogy vajon mit is csináltunk eddig. És bizony, néha komolyan el kell gondolkodnunk, hogy valóban ezt akarjuk/akartuk-e megtanítani. Ha nem, akkor ideje magunkba szállnunk, és <em>először magunkon változtatni</em>, majd a gyerekkel is leülni, és megbeszélni, hogy miért is nem jó, amit csináltunk. Ha megkérjük, ő még figyelmeztetni is fog minket, ha megint elkövetnénk ugyanazt a hibát. :) (Csak ilyenkor legyen annyi önuralmunk, hogy nem kiabálunk vele, hanem tudomásul vesszük, hogy ezt bizony elrontottuk, és megköszönjük a figyelmeztetést még akkor is, ha legszívesebben ordítanánk. :) )</p> <p>A fejlődés folyamatos, megállíthatatlan dolog. De figyeljünk oda (elsősorban magunkra), hogy valóban abba az irányba haladjon, amit szeretnénk.</p> <p>További szép napot! :)</p>rich