Az előzőekben arról beszéltünk, mi van akkor, ha a család nem igazán tolerálja az oda újonnan érkezőt. Most nézzük meg a másik végletet: mi van akkor, ha vége szakad az ominózus kapcsolatnak?
Szerintem többségünk volt már hasonló helyzetben. Nézzük először az egyedül maradó szemszögéből a dolgot:
- a korábban biztosnak gondolt világ, jövő felborul,
- egyedül maradunk kétségek között, hogy mit rontottunk el, vagy
- egyedül maradunk dühösen, hogy mindent elrontott a másik,
- nem tudunk mit kezdeni a helyzettel, mert nincs rá megoldási módunk (vagy ha van is, nem biztos, hogy működőképes)
- szembesülünk a családunkkal, akik vagy tárt karokkal fogadnak és vigasztalnak, vagy rendszeresen az orrunk alá dörgölik, hogy “én/mi megmondtam/megmondtuk“.
Ha már van önálló egzisztenciánk (értsd: nem kell szülőkhöz költözni), kicsit könnyebb a helyzet, mert ha nem kérünk mások véleményéből, akkor csak magunkra zárjuk az ajtót (csak óvatosan, azért legyen, akit beengedünk rajta – legalább egy-egy barát), és próbáljuk túlélni részben a veszteséget részben pedig a büszkeségünk sérüléseit.
Ha azonban haza kell költöznünk, kicsit bonyolultabb a helyzet. Az “elég jó család” meghallgat, ott van, ha szükségünk van rájuk, de összességében hagyja, hogy menjen minden a maga útján. Tulajdonképpen támaszt, mankót adnak nekünk, hogy újból megtanuljunk “egyedül járni”.
Az a család, aki erre nem képes, jelentősen megnehezítheti a helyzetünket:
– lépten-nyomon az orrunk alá dörgölik, hogy ők megmondták,
– folyamatosan becsmérelhetik a másikat, azt gondolván, nekünk ettől könnyebb lesz (pedig nem, mert ez csak a bizonytalanságunkat növeli tovább),
– nem veszik tudomásul, hogy időre van szükségünk a helyzet feldolgozásához, és mindenáron sürgetnek (“keress már mást“, “felejtsd már el azt a ….t“, “hagyd már abba a búslakodást“)
– nem lehet nekik elmondani semmit, mert nem meghallgatnak, hanem azonnal véleményt, ítéletet mondanak vagy tanácsot adnak.
Ilyenkor meg kell próbálni továbbra is higgadtnak maradni (ami persze úgysem fog sikerülni 🙂 ), és amennyire lehet, nem foglalkozni velük. Ezt az egészet nekünk kell átélni, feldolgozni a saját tempónkban. Próbáljuk meg ennek megteremteni a lehetőségeit még akkor is, ha nem feltétlenül partner ebben a család, mert csak így válhatunk képessé arra, hogy a tapasztalatainkból tanuljunk.
Szeretném, ha segítenétek kicsit: mi az, ami nektek még komoly bili-borulást tud(ott) okozni? Hogyan oldottátok meg? Hátha ezzel segítetek valakinek, aki hasonló helyzetben van, mint amiben ti voltatok.
További szép napot! 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: