Hétvégén egy családi hagyománynak tettünk eleget: megnéztük a győri adventi vásárt. Rengeteg forralt bor és pálinka, még több ember és …. türelmetlenség a köbön.
Az emberek egymásra kevéssé figyelve mennek egyik háztól a másikig, ha meglöknek valakit a tolerálhatónál jobban, eszükbe sem jut bocsánatot kérni, még vissza sem néznek.
Később beálltam egy sorba, hogy langallót vegyek magunknak. Előttem egy negyvenes pár. Választható opciók: sonkás-tejfölös, lecsós-csirkemájas, zakuszkás. Utóbbit nem ismerte a hölgy, elővette hát az aktuális okoskütyüjét és gyorsan megnézte. (Jelentem, egy isteni padlizsános paprikás zöldségkrém.)
És itt kattant bennem valami: én maradi vagyok, ha valamit nem tudok, hát kérdezek. Mindig az illetékest, akiről úgy gondolom, hogy esetleg ért hozzá. De ez a mai világban egyre kevésbé van így.
Szinte mindenkinél ott van az okostelefon vagy a tablet, amivel azonnal meg lehet keresni a szükséges információkat anélkül, hogy kérdeznünk kellene. Így nem is kell feltétlenül hosszabb beszélgetést folytatnunk annál, minthogy például leadjuk a rendelést. Mert akkor már oda kellene figyelnünk a másikra. Figyelembe kellene vennünk, hogy ő nem egy gép, akinek az a dolga, hogy kiszolgáljon minket, hanem egy emberi lény, akinek érzései vannak, aki lehet, hogy majd’ megfagy annak ellenére, hogy láthatóan sok réteg ruha van rajta, akit lehet, hogy egy nap többször is elküldenek melegebb éghajlatra, mert nem tetszik nekik a rendszer, amit kidolgoztak a gyorsabb és zökkenőmentesebb kiszolgálás érdekében.
Ha végiggondolom a saját tapasztalataimat ezekről a helyzetekről, azt látom, hogy már a másik oldal is alkalmazkodott ehhez a hozzáálláshoz: sokuknak nyűg, ha kérdez tőlük az ember valamit. Látszik rajtuk, hogy nem is értik, miért nem nézett utána elég alaposan az illető. Persze, tisztelet a kivételnek, mert szinte mindenhol van belőlük is elég sok. 🙂 Hála az égnek. De gyanítom, hogy akikről az előbb beszéltem, a munkahelyükről kilépve ugyanazt a lelketlen, gépfüggő életet élik, mint a többiek. Mert már meg sem tudunk lenni a kütyüjeink nélkül. Már teljesen kétségbeesünk, ha nincs térerőnk vagy lemerül a aksi. És ilyenkor vagyunk igazán bajban, ha segítséget kell kérnünk, mert lassan azt sem tudjuk, hogyan szólítsunk meg egy idegent, nemhogy hogyan kérjünk segítséget! Félek tőle, hogy a gyermekeink egy ilyen világban fognak felnőni. Mert egyelőre sajnos nagyon kevés az ellenpélda. És ha mégis akad, akkor igazán furcsán néznek rájuk. Mert manapság ciki együttérzőnek lenni, odafigyelni a másikra, és esetleg nem csak a saját érdekeinket nézni.
Csak remélni tudom, hogy amit most jövőként látni vélek, nem így lesz. Mert ha igen, akkor nekünk végünk.
További szép napot! 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: