Advent

Ez egy olyan téma, ami mellett nem tudok elmenni. Immár december van, túl vagyunk advent első vasárnapján, sok helyen meggyújtották a koszorún az első gyertyát. Vagy az asztaldíszen. Már ahol van. És ahol tényleg készülnek az ünnepre.

Nem tartom magam nagyon vallásos embernek: vannak dolgok, amikben hiszek, vannak, amikben nem. De az évnek ebben a szakaszában valóban igyekszem felkészülni az ünnepre. És nem a sok-tízezer forintos ajándékok beszerzésével, nem az ötfogásos szentesti menü összeállításával (próbálnám csak meg ez utóbbit kivitelezni egy totyogóval 😀 ). Nálunk, mióta a férjemmel egy pár vagyunk, szertartás, hogy elmegyünk a győri adventi vásárba. Lányunkkal idén már harmadszor fogjuk végigjárni a kivilágított utcákat, kényeztetjük az orrunkat a forralt bor, a langalló és a kürtőskalács illatával, talán még ajándékokat is szerzünk be és megesszük a kihagyhatatlan dödöllét.

És közben elképedve nézem a vásárlási lázban égő családokat, akik ilyenkor mindenkinek a legnagyobb és a legdrágább ajándékokat veszik meg, sokszor erejükön felül. Már a bevásárlás vérre menő vitákban torkollik, mi lesz majd a karácsonyfa felállításakor? Mert valljuk be hölgyeim, nekünk ez az egyik legnehezebben tolerálható férfiúi elfoglaltság az ünnepben: mit tudnak annyit szenvedni vele az embereink? 😀 Persze, igyekszünk visszafogni magunkat, elvégre mégis karácsony van, és egyébként is, odaég a hús/bejgli, csomagolnunk kell, a gyereknek és apának is kiválasztani a szépruhát (igen, így egybe írva). Aztán ezen is túl vagyunk, megesszük a vacsorát (“nem drágám, egyáltalán nem volt égett íze”), megnézzük a kötelező filmet Jézus születéséről, aztán lefekszünk aludni.

És innen jön sok családban a feketeleves. Mert év közben annyira kevés időt tölt együtt a család, hogy ezt a három napot, ne adj’ isten még többet esetleg az új évig, bizony nem is olyan egyszerű együtt tölteni. Nem könnyít ezen az sem, hogy ilyenkor mindenki elindul meglátogatni a rokonokat, sokan kimennek a temetőbe is, és gyújtanak egy gyertyát az elhunyt hozzátartozójuk sírján. Ez utóbbi szép, mert legalább emlékezünk rájuk, és remélhetőleg nem csak azért visszük ki a díszt/gyertyát a sírra, hogy mások is lássák, hogy mi bizony ott voltunk.

Valahol az évek során elveszett az ünnepre való készülődés. És nem csak arra gondolok, hogy gyerekből felnőttek lettünk, és már több munka van vele. Egyáltalán nem.
Azt vettem észre, hogy az évek előrehaladtával egyre inkább a fogyasztói társadalom rabjai lettünk. És aki tudatosan nem próbál meg kitörni belőle, azt menthetetlenül beszippantja a “még szebb, mégy nagyobb,  még drágább” ördögi köre. Már a gyerekek is ezt látják. Pedig az ünnep, szerintem, még mindig a szeretetről kellene hogy szóljon. Ilyenkor lenne időnk odafigyelni a másikra, leülni játszani a gyerekekkel, meghallgatni, amit mesélnek. De elfelejtettük, hogyan is kell. Mert ehhez ki kellene nyitni a szívünket a másik előtt, meg kellene nyílni kicsit, ami ebben a mai világban már nagyon nehezen megy. Mindenki igyekszik csak a saját dolgával törődni, így aztán csak vagyunk-élünk egymás mellett, elfelejtettünk együtt lenni. 

Próbáljunk meg ebben a néhány hétben felkészülni arra, hogy valóban ott lehessünk a másiknak, valóban tudjunk beszélgetni, meghallgatni, akár játszani is EGYÜTT. 

További szép napot! 🙂