Róluk is már olyan sokan és sokat írtak, hogy először azt gondoltam, kihagyom a témát. De aztán annyiszor szembesültem vele, hogy a közvetlen környezetünkben egyre több van belőlük, hogy nem hagyhatom szó nélkül.
Sok helyen olvastam azt, hogy kerüljük el az ilyen embereket, mert csak hátráltatnak minket. (Akik mindig panaszkodnak, akik mindig mindenben a rosszat látják, akik mellett pár perc alatt elfáradunk.) De mi van akkor, ha ez az ember az egyik szülőnk, a gyerekünk, a párunk, a testvérünk???
Ha ilyen párt választottunk magunknak, gondoljuk végig, vajon mi nem voltunk-e abban az időben hasonlóak? Esetleg nem vagyunk-e még most is azok? Hiszen már kémiából is megtanultuk anno: “hasonló a hasonlóban szeret oldódni”. 🙂 Ha ezen túl vagyunk, és nemleges a válaszunk, akkor gondolkodjunk el azon, hogy hogyan lehet a kapcsolatunkat úgy formálni, alakítani, hogy a másik képes legyen kilépni ebből az állapotból. Nem, ne akarjunk azonnal elválni. Az csak a végső, utolsó megoldás ebben az esetben.
A testvérünk is kerülhető, ha nagyon muszáj. Bár nem túl szerencsés megoldás. Itt is hasonlóképpen segíthetünk (de csak nagyon finoman), mint a párunk esetében. Igen, tudom, hogy azt mondtam, hogy ha nem kérnek segítséget, ne adjunk, de mégiscsak együtt kell élnünk valahogy. És ezt a helyzetet meg lehet oldani így is.
A gyermekünknél a példamutatással mutathatunk utat. De ha ő már energiavámpírrá vált, ismételten el kell gondolkodnunk, hogy vajon nem tőlünk tanulta-e.
A szülő igazán nehéz eset. Erőszakkal ő sem megváltoztatható, de a jó példa itt is lehet ragadós. Finoman, érzéssel.
Ha pedig nem hajlandó változni, akkor bele kell nyugodnunk, hogy így látja a világot. A legfontosabb minden ilyen esetben az elfogadás. Ha ez megvan, akkor nem fogunk idegeskedni a következő beszólásán, akkor képesek leszünk a pozitív megjegyzéseit is észrevenni, mert azért az is akad a sok negatív között, higgyük el. 🙂
További szép napot! 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: