Az előző bejegyzésben leírtam, kiket sorolok ebbe a csoportba. Nem tudom, hogy manapság vajon hányan tartják a kapcsolatot a való életben is és nem csak virtuálisan ezzel a tágabb családdal. Tudok olyanról, ahol évente néhány alkalommal rendszeresen találkoznak, de olyanról is, ahol maximum a facebook-on ismerősei egymásnak, és lehet, hogy évente két üzenetet sem váltanak egymással.
Úgy gondolom, fontosak ezek az emberek: közös gyökérről indultunk velük, és érdekes látni, hogy mennyire lettek hasonlóak a hajtások. Elkerülhetetlenek az összehasonlítgatások, mint minden kapcsolatban. Főleg, ha hasonló korúak és helyzetűek az unokatestvérek. De ez általában kisebb hatással van ránk, mint mondjuk a testvérrel való összehasonlítás, mert lazább, távolabbi a kapcsolat, nem ismerjük annyira a másik közvetlen hátterét. Ennek ellenére bizony vannak élethelyzetek, amikor érzékenyen tud érinteni minket a méricskélés, még ha nem is tudatos. És bizony leggyakrabban mi méricskélünk, nem mások. Mert mi nem bízunk magunkban, hogy jól csináljuk-e, amit csinálunk. Igen, ezen mindenki átesik. Még az is, aki azt állítja, hogy bevette az a bizonyos tablettát, amely a helyzetek könnyed kezelését biztosítja (értsd: “lesz…m tabletta”).
De nagy előnye a tágabb rokonságnak, hogy támaszt nyújthatnak akkor, amikor a szűkebb családunktól messze vagyunk, esetleg alternatívát mutathatnak egy-egy helyzet kezelését tekintve. Bizony, nekem is sokáig volt a nagynéném a pótanyám, míg az igazitól messze voltam. Persze, volt telefon, de az nem ölelt meg, ha arra volt szükségem. Tényleg: ki kellene találni az olyan készülékeket, amik az érintést is közvetíteni tudják. Vagy mégsem: azért a pofonnak nem örülnék telefonon keresztül. 🙂
Összességében azt gondolom, érdemes rendszeresen kapcsolatot tartani a távolabbi rokonainkkal is, hiszen ki tudja, mikor tudunk egymásnak segíteni.
További szép napot! 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: