Ma nem egyszerű a téma. Megint egy barátnő. Most egy másik. Nevezzük Ancsának.
Embert ennyire kiborulva még nem láttam, bocsánat, hallottam. Azt hittem, Ancsa igazán erős, és mindent kibír. Tévedtem.
Felhívott, mert, mint mondta, valakivel beszélnie kellett. Ismeretségünk alapja a közel azonos korú gyermekek. És innen fakad a problémája. Azzal kezdte, hogy: “most biztos hatalmasat fogsz bennem csalódni”. Na, innentől kezdve hegyeztem ám igazán a fülemet! (És igyekeztem az én kétévesemet valahogy lehalkítani. 🙂 )
Gyorsan összefoglalva és a hatalmas zokogásokat kihagyva a lényeg a következő:
Túl vannak egy nagy családlátogatós hétvégén, készülnek egy lazítósra. De közben fel tudna robbanni, mert az ő élete kicsi virága folyamatosan az apját keresi, aki rengeteget dolgozik (milyen meglepő, nem?), és éppen a hisztis dackorszakban van. Alapvetően jó gyerek, nincsenek extrém kilengései, de Ancsa mégis úgy érzi, hogy egy-egy apa után könyörgős hiszti során meg tudná fojtani a csemetét. Ilyenkor próbálja finomabb és keményebb eszközökkel jobb belátásra bírni a gyerkőcöt (nem, nem üti-veri, csak kicsit erélyesebben szól rá – voltam én is tanúja). Aztán persze hatalmas lelkiismeret-furdalása van, mert hát ez a pici emberke küzd mindennel, az akaratával, a korlátaival, a félelmeivel, miközben nagyon vágyik anya és apa ölelő karjára. És anya valójában imádja az ő rendkívül önálló, ügyes, okos kis porontyát.
Csak eközben Ancsának fél lélegzetvételnyi ideje sincs! Nem emlékszik, mikor volt utoljára fodrásznál. A kozmetikusra igen, mert múlt év nyár elején volt esküvőn, és előtte sikerült megoldania ezt a kis “kényeztetést”. A pedikűr csak egy álom még úgy is, hogy beszerzett néhány eszközt, amivel ezt nagyjából otthon is meg tudná csinálni. Csak éppen időt nem talál rá. A rendszeres testmozgásról ne is beszéljünk, mert az kimerül már jó ideje a gyerekkel történő bevásárlásban. Azaz: én-idő=0
Szóval egy hatalmas kiakadás és egy kiadós sírás után megkérdezte, hogy mit gondolok. Nehéz volt válaszolni.
Igen, kisgyermekes anyukaként, főleg, ha még igazából segítsége sincs, rendkívül nehéz az élet. A két év körüli gyerkőcök nem csak a hisztivel tudják kiakasztani anyát, hanem a folyamatos kérdésekkel, az állandó igénnyel, hogy foglalkozzanak velük, hogy mindenben segíteni akarnak. Ami persze szuper dolog, de valljuk be, rendkívül fárasztó (ld. a korábbi saláta-receptet 🙂 ). Szerintem néha minden anya kiakad és kifutna a világból. A gyermek életkorától függetlenül.
Egyetlen “titok” jut eszembe: ne ítéljük el azt az anyukát, aki az utcán nem éppen a legszebben beszél a gyerekével. Nem tudhatjuk, hány órányi konfliktus áll a háttérben. Ha megrovóan nézünk rá, attól csak még idegesebb és frusztráltabb lesz, és egyre kisebb az esélye annak, hogy képes nyugodtabban kezelni a helyzetet. Egyszerűen próbáljunk együttérezni vele.
További szép napot! 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: